Én -Isabella-rakom fel ezt a fejit,bár Atta írta igy az ő érdeme:D
/Amanda szemszöge/
Mikor kinyitottam szemeimet egy zöld színű szobában találtam magamat. Hallottam az orvosi műszerek pityegését, amik közvetlenül mellettem kaptak helyet. Ebből kitaláltam, hogy egy kórházban vagyok, csak azt nem tudtam, hogy kerültem ide.
Arra emlékeztem, hogy kimentettem Adamot a vízből, majd újra úszni kezdtem, de közben megeredt az eső. A többi elég homályos emlékkép volt, de még egy szőke hajú lényre emlékszem, aki nagyon gyorsan kezdett húzni a hajó felé a lábamnál fogva, de aztán átvette a helyét egy férfi alakja, aki felém úszott és elkapta derekamat.
Ennyit tudtam csak felidézni. Azt nem, hogy ki és hogyan hozott ide. Egyáltalán ki volt az a férfi a vízben?
Ajtónyílást hallottam, majd közeledő léptek zaja ütötte meg a fülemet. A hang irányába fordultam, hogy megnézzem ki a látogatóm.
Anyukám volt, az ajtóban pedig egy nővér állt, aki engem nézett. Egy kicsit zavart, hogy ennyire figyel, bár tudtam, hogy csak meg akar róla győződni, hogy jobban vagyok, de akkor is.
-Amanda! Végre felébredtél.–mondta anya, majd leült az ágy szélére és kezét az enyémre tette.
-Nagyon rám ijesztettél.–jegyezte még meg,de mielőtt még mondhattam volna valamit a nővér felé fordult.–Azt mondta, hogy még egy jó óráig nem lesz eszméleténél.
-Igen, mert általában így szokott lenni. válaszolta,majd elsétált.
-És hogy vagy,Am?–fordult újra felém anya.
-Tudod, hogy nem szeretem,ha így hívsz.De jól vagyok.Semmi bajom.–nyugtattam meg.
-Az orvos pedig azt mondta, hogy nagyon sok vizet nyeltél,ami nem tett jót a szervezetednek.–Orvosok!Most győzködhetem anyát arról,hogy a körülményekhez képest remekül érzem magamat a bőrömben.
De hirtelen eszembe jutott valami más,amire azonnali választ akartam kapni.
-Adammal mi van?Jól van?Ő is itt van a kórházban?–erre csak mosolyogva megcsóválta a fejét,majd megszólalt.
-Ő is jól van.Igen,ő is itt van a kórházban,a szomszéd szobában.Ha minden igaz,már ma hazaengedik,bár még nem biztos.
-Értem.–bólintottam.–És engem mikor fognak hazaengedni?
-Egy-két nap múlva.-válaszolta.
Egy-két nap múlva? És mit fogok csinálni ebben a szobában? Halálra fogom unni magamat, mert nem úgy terveztem, hogy a nyaralásból pár napot a kórházban kell töltenem. Szívesebben lettem volna a tengerparton Claire-val.
Kopogást hallottam, majd a következő pillanatban belépett Claire, nyomában egy barna hajú sráccal, akit még nem is láttam, bár valahonnan ismerős volt egy kicsit.
-Amanda, de jó,hogy felébredtél.–jött oda barátnőm is az ágyam mellé,de figyelmemet az idegen felé fordítottam,aki még mindig ott állt az ajtóban és úgy látszott, mintha azon tépelődne,hogy megszólítson-e.
-Ő kicsoda?–kérdeztem meg Claire-től,közben pedig fejemmel felé intettem.Claire hátranézett,mintha nem tudná,hogy kiről beszélek,majd megszólalt.
-Ő mentett ki a vízből.A neve…-nem tudta befejezni,mert közbevágott a szóban forgó személy.
-Chris Eden.–Passzol hozzá ez név.–állapítottam meg magamban. ekem mindig is tetszett az a név,hogy Chris,de a tulajdonosuk nem mindig.Viszont ő nagyon helyes volt,már-már Adam-on is túltett.Jó, azért nem,de…
Nem szerettem volna folytatni,ezért megszólaltam,hogy egy kicsit eltereljem a figyelmemet róla.
-Köszönöm, Chris,hogy kimentett.Ha ön nem lett volna,nem tudom,hogy mi lett volna velem.
-Nagyon szívesen.De bárki megtette volna ezt helyettem.–ebben azért eléggé kételkedtem,de nem adtam hangot a véleményemnek,viszont nagyon kíváncsi voltam, hogy-hogy sikerült kimentenie.Mielőtt még megkérdezhettem volna,anya mintha olvasott volna a gondolataimban megelőzött.
-Meséld el neki, hogyan mentetted ki, mert biztosan nagyon kíváncsi rá. – majd rámosolyogott.
-Láttam, hogy úszol a vízben abban az esős időben és úgy gondoltam, hogy kéne egy kis segítség.Így hát beleugrottam a tengerbe s feléd úsztam.Pont jókor érkeztem, hogy elkapjalak a derekadnál fogva,mert már kezdtél süllyedni.Aztán visszaúsztam veled a hajómhoz és kimentünk a partra,ahol már vártak minket-tekintetét a mellettem lévő két személyre fordította,majd vissza rám–és ők vittek el téged a kórházba.–fejezte be a mesélést.
-Értem.Köszi,hogy ezt elmondtad.–mosolyogtam rá,de rám tört a fáradság.
Ásítottam egyet,mire anya mindenkit kiküldött a szobából,majd ő is távozott.Engem pedig egyedül hagyott a zöld színű kórteremben.
Nem kellett sokáig forgolódnom,mert mikor lecsuktam a szemeimet mély álomba merültem.
(1 nap múlva még mindig a kórházban)
Még csak egy nap telt el,de nagyon unatkoztam annak ellenére,hogy majdnem mindig bent volt a szobában anya,Claire vagy egy ápoló,akik állandóan a hogylétem felől érdeklődtek,ami már kezdett idegesíteni,ezért közöltem velük,ha csak azt tudják mondani akkor inkább be se jöjjenek hozzám.
Ők pedig már több mint kettő órája magamra hagytak.
Kopogás hangja ütötte meg a fülemet és kezdtem reménykedni,hogy Claire jön be és valami sztorit fog mesélni,de nem ő volt,sőt nem is anya,hanem Adam.
-Még jobb is,hogy ő jött.–gondoltam magamban,majd feltornáztam magamat ülő helyzetbe és mosolyogva megszólítottam látogatómat.
-Szia!
-Szia!–köszönt.
-Hogy vagy?Gondolom,téged már kiengedtek.–kezdeményeztem a beszélgetést.
-Remekül.Már tegnap este kiengedtek és azért jöttem,hogy megköszönjem,amit értem tettél.
-Nagyon szívesen.–válaszoltam.
-Meg szeretnék neked még valamit mondani,Amanda.-kezdte.
-Igen?–bátorítottam,mert nagyon kíváncsi voltam rá,hogy mit akar mondani.Adam vett egy mély levegőt,majd megszólalt.
-Amanda,én…-újra kopogtattak,mire ő abbahagyta a megkezdett mondatot Én pedig sóhajtottam egyet,majd vártam,hogy belépjenek az ajtón,de nem jött senki.
-Hát ez nagyszerű.Miért kellett kopognia,ha egyszer nem is akar bejönni?–bosszankodtam magamban,majd Adamra néztem.
-Mit kezdtél el mondani?
-Hagyjuk,nem annyira sürgős dologról volt szó.–vonakodott,de én nem hagytam annyiban.
-De mond csak.Legalább…-kezdtem,mikor kinyitódott az ajtó és Adam apja lépett be a szobába,de mikor meglátta kettősünket habozott.
-Megzavartam valamit?–kérdezte.
-Nem,nem.Gyere csak nyugodtan be.–válaszolta Adam.
-Akkor jó.–majd rám nézett.–Örülök,hogy jobban vagy Amanda.Csak azért jöttem, hogy szóljak Adamnak,hogy ideje mennünk,ha nem akarja lekésni a hajót.–folytatta.
-A kiránduló hajót.–helyesbített Adam.Majd rám nézett bocsánatkérő tekintettel.–Bocsi,de mennem kell.Remélem minél hamarabb kiengednek.Szia!–köszönt el,majd kisétált,de az ajtóban még felém fordult,én pedig rámosolyogtam.
-Szia! Jó kirándulást!–mondtam,majd kiment és becsukta az ajtót maguk után.
(Következő nap)
Anya nyitott be meglepetésszerűen az ajtón, mire én felkaptam a fejemet.
-Csomagolhatsz, mert ki engedtek a kórházból. – mondta azt a mondatot, amire már több mint egy napja vártam.
-Végre. – szólaltam meg, majd kiugrottam az ágyból és a ruháim felé vettem az irányt, hogy felöltözzem a hétköznapi öltözékembe.
Gyorsan kiválasztottam egy türkizkék mély dekoltált pólót és egy rövid farmer szoknyát, majd magamra kapkodtam őket, mert minél előbb ki akartam menni. Mire megfordultam anyát már sehol sem láttam, ellenben ott állt az ajtóban Chris, aki engem nézett.
Reméltem, hogy csak most jött, de volt egy olyan érzésem, hogy egy ideje már ott állhatott. Ettől egy kis pír lepte el az arcomat, de megköszörültem a torkomat, mire a szemeimbe nézett jóképű megmentőm.
-Szia! – köszöntem neki.
-Szia!
-Mi járatban? – kérdeztem, mert nem akartam azt a kérdést feltenni neki, hogy „Mióta vagy bent a szobában?” vagy hogy „Már jó alaposan megnéztél?”.
-Rosalia néni mondta, hogy kísérjelek vissza a házhoz. – válaszolta.
-És miért nem ő maradt itt vagy Claire? – érdeklődtem tovább.
-Mert dolguk akadt. – Milyen dolguk? Akartam megkérdezni hangosan is, de inkább nem tettem.
-Értem. – ennyit mondtam, majd a csomagjaimért nyúltam, de Chris megszólalt.
-Hagyd, majd én viszem. – és én most az egyszer nem utasítottam vissza az ajánlatát.
-Tessék. – mutattam a táskáimra, amiket megfogott, majd elindult kifelé. Én meg elindultam utána, de az ajtóban még egyszer visszanéztem „cellámra”.
-Viszlát. – suttogtam, majd kiléptem és becsuktam magam mögött az ajtót és követtem Christ, aki már a kijáratnál várt rám.
Kimentünk az épületből, majd az autója felé mutatott, ami közvetlenül a járda melletti parkolóhelyen állt. Megvártam, míg kinyitja az a járművet, majd beszálltam az anyósülésre és vártam, hogy elinduljunk.
(A háznál- 20 perc múlva)
- Megérkeztünk. – törte meg a csendet Chris, ami azóta tartott mióta elindultunk.
Felnéztem az arcára, majd megszólaltam.
-Köszönök mindent. – közben pedig mosolyra húztam a számat. Aztán kiszálltam az autóból, megfogtam a táskáimat és elindultam a ház felé.
-Várj, segítek. – szólt utánam Chris, mire én megálltam és megvártam, míg oda ér mellém. Majd oda adtam neki a csomagjaimat, mert semmi kedvem nem volt cipelni azokat, meg egyébként is jól esett, hogy egy ilyen jóképű srác felajánlotta a segítségét.
-Erre. – majd elindultam előtte, de pillantását mindvégig magamon éreztem.
Kinyitottam a bejárati ajtót, majd a lépcső felé mentem aztán fel a szobámig.
Az ajtóm előtt megálltam, megvártam, míg Chris utolér, majd benyitottam. Körbenéztem és megállapítottam, hogy semmit sem változott azóta, mióta utoljára itt voltam.
-Tedd csak le ide őket. – mutattam az ágyamra, majd kimentem az erkélyre, hogy szívjak egy kis friss levegőt.
Hallottam, hogy Chris leteszi a táskákat, aztán egyre hangosabb léptek zajára lettem figyelmes.
Majd a következő percben Chris állt mögém és belesuttogott a fülembe.
-Gyönyörű vagy, Amanda. – majd maga felé fordított, karjait derekam köré vonta és megcsókolt.
Engem elég váratlanul ért, de mikor egyre hevesebben kezdte ostromolni ajkaimat, akaratlanul is felnyögtem, majd visszacsókoltam. De ha tudtam volna, hogy ennek van szemtanúja is, nem biztos, hogy megtettem volna.
Puszi
